Tévé egy kicsit más szemszögből
Van a nagypapámnak egy bizonyos fajta nevetése, amit kizárólag a Bud Spencer-Terence Hill színészpáros legendás, bunyós filmjei váltanak ki belőle. Pici gyerekkorom óta alig várom ezt a nevetést, valahányszor – századszorra is – műsorra tűzik ezeket a filmeket, és a papa nézi. A tévé előtt Ilyenkor a két karját átkulcsolja a kopaszkás feje fölött, a szemében várakozó csillogással bekkeli ki a következő csihi-puhit, amit olyan szívből jövő hahotázásokkal nyugtáz, hogy meg kell zabálni.
Amikor a papa a tévéjén Bud Spencert néz, kerek a világ
Az időseknek is jár a törődés és a minőségi tévé
Mivel igencsak szép kora ellenére – már betöltötte a kilencvenet – teljes testi és szellemi frissességnek örvend (a térdei néha fájnak, de hát ez legyen a legnagyobb baj), az olvasás mellett a tévézés a kedvenc szórakozása. Könyvből minden „CIA-s, Vatikános” jöhet neki – ezt is ő szokta mondogatni kuncogva -, a tévében pedig Bud Spencerék mellett imádja a James Bond filmeket, meg gyakorlatilag minden színes-zajos-pörgős akciómozit.
Adta magát az ötlet, hogy a család a legutóbbi születésnapjára közösen vett neki egy szép, méretes és márkás LED-tévét. A família férfitagjai hetekig vadásztak a megfelelőre, és persze arra külön odafigyeltünk, hogy kiterjesztett vásárlói garanciával vegyük meg, mert szeretjük az öreget anyagi biztonságban tudni. Az idősebbek olyan gyámoltalanok tudnak lenni, ha esetleg valami elromlik, fogalmuk sincs, hova, kihez forduljanak, milyen jogaik vannak, pedig a garanciális vásárlás szerintem minden korosztálynak az egyik legalapvetőbb anyagi védőháló.
Nem csak a húsz éveseké a tévé
Papát azóta le se lehet vakarni a tévéjéről. Egyszer, egy hétvégén közösen tartottunk neki egy „Disneyland-napot (mi csak így neveztük el), amikor mint egy vidámparkban, bemutattuk neki, hogy a napi, megszokott műsorokon kívül mi mindenre képes a csodatévéje. Az öcsém egy zombis-lövöldözős videójátékkal szórakoztatta az öreget, aki jót röhögött az egészen, aztán húsz perc után szólt, hogy már kavarog a gyomra a sok folyosón idei-oda rohangáló zombivadásztól meg szörnyetegtől, úgyhogy inkább meghagytuk a zombikat a fiatalabb generációnak.
Én az internetet mutogattam meg neki a tévén: végre a saját szemével látta, mi is az a „fészbuk”, amelyről annyit hall mostanában.
– „És amit ide kiraksz, azt a szülőfalumban is látják?” – kérdezte. Elmagyaráztam neki, hogy ha az ismerőseim között van az illető, akkor igen. Imádom, ahogy ilyenkor hitetlenkedve, összeszűkült szemmel néz, és a nem létező bajusza alá somolyog. Kilenc évtized távlatából neki már nagyon új ez a világ. Aztán megkérdeztük, melyik filmet nézné meg szívesen az HBO Go-n. Ő a Volt egyszer egy vadnyugat-ra szavazott, de sajnos azt nem találtuk meg. Végül a Dunkirk-öt bámulta vele végig az egész család. Elképesztő érzés volt olyasvalakivel nézni a 2. világháború egyik legmegrázóbb katonai hadműveletét, aki a háborút – ha nem is Dunkirk-nél -, de maga is megélte.
Amikor minden a helyére kerül
Szóval az új LED-tévé a papa legjobb barátja lett. Most is látom magam előtt, amikor legutóbb náluk voltam (anyukámmal él), és én a konyhában ültem, kávéztam, ő a szobájában nézte Bud Spenceréket. Lassan indulnom kellett haza, de direkt húztam az időt, hogy legalább a félig nyitott ajtón át elkapjak néhány foszlányt a hahotájából. Mert amikor így nevet, újra kicsi vagyok, újra unoka vagyok, és újra elönt az évtizedek óta belém rögzült boldogság, hogy neki jókedve van, és a világ kerek.