Élettartam vs. technológia, avagy miért kell az új okostelefon? – 1. rész

/ november 5, 2020/ Mobiltelefon

Az okostelefonok átlagos frissítési ciklusa két év. Körülbelül ennyi idő telik el két vadonatúj modell megjelenése között, és ahogy piacra kerül az új szériás okostelefon, meg is vesszük azt. Mivel jellemzően értékes mobilokról van szó, a vásárlói gondoskodásra is költünk, baleseti garanciára mindenképpen. Ha valóban kiemelkedő minőségű telefonról van szó, akkor a kiterjesztett garancia is releváns döntés. (A készülék nagy valószínűséggel túl fogja élni a saját gyártói garanciáját és a következő széria megjelenését.) De vajon miért éppen két év az élettartam, a bűvös határ? Mi az, ami új készülék vásárlására ösztönöz minket újra és újra? Akkor is, ha az előző modellünk még működik? Az okok feltárásáért kutattunk egy keveset, és kiderült, hogy egészen az 1920-as évekig vissza kell mennünk az időben, hogy ráleljünk az első válaszra. Kétrészes cikkünkben a technológia, a marketing és természetesen a fogyasztói magatartás összefüggéseit vizsgáljuk.

Az élettartam paradoxon

Az 1920-as évekre vezetik vissza a konteóhívők a tervezett elavultatás fogalmát. Ekkor történt, hogy az OSRAM, a General Electrics, és a Philips 1000 órában maximálta a hagyományos izzó élettartamát. A mamutcégek számára ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy minél hosszabb élettartamú égőket gyártanak és forgalmaznak, annál később vesznek újat a vásárlók.

A problémát leginkább az jelentette, hogyha az egyik cég úgy dönt, hogy lerövidíti az izzói élettartamát, fennáll a veszélye annak, hogy a vásárlói átmennek a konkurenciához. Ekkor hozták létre a Phoebus Kartellt. A villanykörte gyártók felügyeleti szervezete a cégek által gyártott villanykörték élettartamát vizsgálta az egyes régiókban.

Ha ugyanis:

• Minden cég 1000 órában maximalizálja az izzói élettartamát, akkor
• a vásárló nem tud máshová menni, kénytelen választani.

Ezzel a Phoebus Kartell egyrészt a piaci versenyt tette egyenlőbbé, másrészt garantálta a folyamatos pénzáramlást.

Bár maga a kartell nem élt túl sokáig, az öröksége máig fennmaradt. Arra ösztönzi az óriáscégeket, hogy együttműködjenek a pénzáramlás biztosításáért, és ennek sokszor az az ára, hogy lerövidítik termékeik élettartamát.

• Ugyanakkor az élettartam maximalizálását a vásárlókkal is el tudják fogadtatni,
• arra ösztönözni őket, hogy az új modelleket, szériákat is érdeklődéssel fogadják bosszankodás helyett.

Mindez nem varázslat, és nem is valami sötét és törvénytelen marketingpszichológiai manipuláció. Nemsokára erre is kitérünk, de előbb megnézzük, hogy:

Miért is nem feltétlenül jó a hosszú élettartam?

A hosszú élettartam egyértelműen nem a vállalatok érdeke, de vajon a vásárlóé az?

A válasz, bármily meglepő is, de: nem, nem az.

A fizikai élettartam lehet akár 10-20-30-50 év is egy-egy eszköz, háztartási gép, autó esetében, ám ez mégsem olyan jó dolog, mint ahogy első hallásra annak tűnik, ami az Apple esetéből ki is derül.

Az Apple vezérigazgatója, Tim Cook egy az ABC News-nak 2017-ben az év végén adott interjúban bocsánatot kért, amiért a vállalat úgy döntött, hogy lassítja a régi típusú iPhone-okat. Sokan ezt a tervezett elavultatás minősített eseteként aposztrofálták és azonnal megindult a média támadása az Apple ellen.

Valójában azonban a szándékos lassítás oka nem gazdasági, hanem technológiai:

• A régi típusú okostelefonok processzorai és akkumulátorai egyszerűen nem bírták tartani a lépést a technológiai fejlődéssel, például a legújabb alkalmazásokkal és frissítésekkel.
• Nem csupán lelassultak, hanem egyszerűen leálltak és/vagy minden átmenet nélkül újraindultak.

Így az Apple inkább maga lassította le az okostelefon rendszereit annak érdekében, hogy a készülékek, még ha bizonyos kompromisszumok megkötésével is, de minél tovább életképesek és használhatók maradjanak.

És ezzel meg is érkeztünk az előző fejezetben felvetett gondolathoz. Nem varázslat, vagy marketingmanipuláció lapul amögött, hogy kétévente új szériás okostelefon modellek – és egyéb elektromos eszközök – kerülnek piacra. Az elavulás ugyanis nem kizárólagosan fizikai. A 21. századra ez inkább technológiai léptékűvé vált. Egy kivételesen hosszú élettartamú készülék idővel tehát teljesen használhatatlanná válik.

Nemcsak az okostelefon, a gondolkodás is frissítésre szorul…

Valószínűleg nincs ma Magyarországon olyan család, ahol a Bezzeg a mi időnkben kifejezés ne hangzott volna el szoros összefüggésben bármivel. Köztük a háztartási gépekkel, elektronikus eszközökkel kapcsolatban is.

Például, a Nagyi mosógépe, amit még nászajándékba kaptak, vagy az első/tizedik/huszadik házassági évfordulón vették a papával, lássunk csodát, még mindig működik. Zörög, kattog, zabálja az áramot és a vizet, elszakítja a ruhákat, havonta kell hozzá szerelőt hívni, de működik, tehát “jobb”.

Arról viszont általában nem szól a családi legendárium, hogy:

• Mennyit fogyasztottak a technológiai őskövületek,
• Mennyi ideig tartott velük a munka,
• Milyen nagyok és nehezek voltak,
• Mennyit kellett várni a szerelőre és a pótalkatrészekre,
• Mennyibe került mindez összesen a sok-sok év/évtized alatt.

De nem is kell ennyire messzire utazni az időben, elég, ha csak a 20-25 évvel ezelőtti mobiltelefonokra, adathordozókra, lejátszókra és játékkonzolokra gondolunk:

• Egy jó állapotban lévő, szó szerint múlt századi Nokia3210-est valószínűleg még el lehet indítani, és a funkcióit is ellátja. De, tekintve, hogy a mobilhálózati szabványt, amit használ, idővel le fogják kapcsolni nálunk is, már nincs igazán haszna a nosztalgiafaktoron kívül.
• A Playstation2-höz jószerével már nem lehet új játéklemezeket kapni.
• A legtöbb újszériás laptopon már nincs is lemeztálca, ráadásul a felhőszolgáltatások korát éljük:
  • a CD és DVD lemezek madárriasztóként lógnak az erkélyen,
  • ahogy régen a kazetták mágnesszalagjaival tettük ugyanezt,
• Lassan a pendrive is a kacatok között végzi.
• A videómagnók, lemezjátszók és kazettás magnók a padláson porosodnak a szalagos magnók és képmagnók, vetítők mellett.

Pont úgy, ahogy az akárcsak 2-5-10 évvel ezelőtti okostelefonjaink, tableteink lapulnak a töltőjük mellett az íróasztalfiókban.

Természetesen nem áll szándékunkban eltagadni a régi eszközök erényeit, valóban strapabíró szerkezetek voltak, és amíg tartott a gyári jótállás, addig a szerviz sem volt túl költséges. 

Amikor a hosszú élettartam valóban hátrány

Az idő múlásával: 

• A javításhoz, szereléshez szükséges alkatrészek eltűntek a hazai piacról a rendszerváltás következtében szétmorzsolódott nemzetközi gazdasági- és kereskedelmi szövetségek felbomlásával (pl. KGST)
• Emiatt drága lett a beszerzésük a külföldi piacokon,
• A gyártó nem egy esetben szintén megszűnt létezni,
• Eltűntek a szakmából azok a hazai kisiparosok, elektroműszerészek, akik még tényleg értettek ezeknek a gépeknek, eszközöknek a javításához,
• Ennek következtében pedig ellehetetlenült vagy kiemelkedően költségessé vált a szervizelés.

Ekkortájt, úgy az 1980-90-es évek körül alakult ki az a nézet, miszerint olcsóbb venni egy újat, mint megjavíttatni a régit. 

Ami persze nem feltétlenül igaz, de napjainkra a fogyasztói attitűd részévé vált. Jól működő háztartási eszközeink a szeméttelepeken végzik, pedig még javíthatók lennének és nem is feltétlenül drágán, de ez a hozzáállás már sok esetben hiányzik a gondolkodásunkból.

Cikkünk következő részében utánanézünk annak:

• hogyan befolyásolja a mindenkori keresletet és kínálatot az úgynevezett Wirth-törvény,
• hogyan fonódik össze a marketing a technológiai tervezéssel, és
• hogy bár sokszor kihasználva érezzük magunkat, mindez – a technológiai szingularitást figyelembe véve természetesen -, alapvetően a saját vágyaink és igényeink miatt történik, történhet meg.